KI DOBOTT ELŐSZÖR HATVAN MÉTERT KALAPÁCCSAL?

(Megjelent az Atlétika 2001. szeptemberi számában)

História rovatunk előző cikkében a kalapácsvetés őstörténetévei foglalkoztunk és bemutattuk, hogy miként lett ebből a hasznos szerszámból sportszer, a kalapácsdobálás népi virtusából modern sport. Most lajstromba vesszük a leghíresebb dobókat, akikről feljegyzések maradtak ránk, és közben körvonalazzuk a kalapácsvetés főbb korszakait a kezdetektől napjainkig.

 Ha az atlétika bármelyik ágának újkori történetét kutatjuk, biztos forrásként vehetjük elő az angol bajnokságokat. A legelső angol atlétikai bajnokságot 1866-ban rendezték és ezen - bármilyen meglepő - már szerepelt a kalapácsvetés. A versenyszám első bajnokát az annalesek James néven említik, aki 23,90 méterre dobta el a szert (akkor még valóban a fanyelű kalapácsot). Néhány év alatt sokat fejlődött a dobótechnika és egy Brown névre hallgató oxfordi diák 1874-ben már 36,57 méterrel nyerte az angol bajnokságot, akit ettől kezdve csak "kalapácsos Brown" -ként emlegettek. Az oxfordiak ősi ellenfele a cambridge-i egyetem is porondra - pontosabban dobókörbe -lépett és G. Hales nevezetű hallgatójuk 1876-ban 42,05 méteres dobással szerezte meg az angol bajnoki trófeát. Csak az összehasonlítás kedvéért említjük, hogy ugyanebben az évben az amerikai bajnok Curtisnak egy 23 méteres dobása is elég volt a győzelemhez.

A 19. század nyolcvanas éveiben Írországból kivándorolt fiatalok jelentős lökést adtak az amerikai kalapácsvetésnek. Az Újvilágban letelepedő írek nem felejtették el ősi szokásaikat és többek között a kalapácsvetést is gyakorolták, de sokkal jobb technikával, mint a jenkik. Ettől kezdve jó harminc évig a világ kalapácsvető sportját ezek az ír-amerikai atléták határozták meg. Legtöbbjük a New York Irish American egyesület tagja volt, amikor megszerezték az amerikai állampolgárságot, akkor többségük rendőrségi szolgálatba lépett. Az újkori kalapácsvetés nagyon sokat köszönthetett ezeknek az amerikanizálódott íreknek, Amerika pedig világcsúcstartókat és olimpiai bajnokokat köszönhet bennük. Néhányat bemutatunk közelebbről is, mivel mára már a feledés homálya telepedett rájuk.
James Mitchell eredetileg rövidtávfutó , majd magasugró volt, de kétszer lábát törte és elnehezedve beállt a kalapácsvetők közé. A New York AC színeiben először 1889-ben szerezte meg az amerikai bajnoki címet, amit még nyolcszor megvédett, utoljára 1903-ban 38 éves korában. Tizennyolcszoros ír bajnok volt és háromszor győzött az angol kalapácsvető bajnokságon. .
Mitchell kitűnően ismerte a forgás, valamint a kidobás helyes technikáját és elméletileg is képzett volt, több szakcikket írt a kalapácsvetésről. Legjobb teljesítménye 42,98 méter, ami a maga idejében világrekordnak számított. Pechére az 1896-os athéni olimpián a kalapácsvetés még nem szerepelt a műsoron, így elesett egy biztos olimpiai bajnokságtól.
John Flanagan, ez a 190 centis óriáserejű rendőr viszont Párizsban már olimpiai bajnok lett közel 50 méteres dobással, két honfitársa és bajtársa előtt. Némi szépséghibája a győzelmének, hogy a "zűrzavaros" párizsi olimpián a kalapácsvetés csak az úgynevezett keretszámok között szerepelt. 1904-ben St. Louisban, majd ezt követően 1908-ban Londonban azonban már hivatalosan is olimpiai babért, vagyis aranyérmet szerzett. Flanagant tartják egyébként a kétforgásos technika megteremtőjének. Korabeli elbeszélések szerint a kettős forgás megtanulása nem ment simán a nagytermetű rendőrnek és bizony - tisztesség ne essék- két hétig állandóan fenékre esett, míg végre megérezte a mozgást. Flanagan számos világcsúcsot dobott (ezek ekkor még nem voltak hivatalosak), utoljára 1909-ben 56,18 méteres nagyszerű eredményt ért el.